Alattomos támadás ellen nincs védelem. Kiderült, hogy mindenki, még én is
sebezhető vagyok.
Egy nagy elbizonytalanodás volt érezhető, hogyan lesz ezután? Mi is fog változni, és hogyan? Nagyon sok olyan dolog történik velünk, amit sorscsapásként élünk meg, mégis felmerül bennünk, jelentett-e ez valamit, talán valamit másképp kellene csinálnom. Vajon mi múlik rajtunk, és mi nem?
Hogyan lehet a hozzáállással, lelki úton befolyásolnunk közérzetünket, gyógyulásunkat? Hogy ne csak sorscsapásként éljük meg azt, ami velünk történik, hanem figyeljünk befelé: mi változik bennünk, lehet-e vele együtt élni, elfogadni? Igaz-e az, hogy sok múlik azon, Mi hogyan viszonyulunk hozzá?
Mi rákos betegek idősebbek vagyunk a velünk egykorúaknál. Átélünk valamit, ami szinte egy másik dimenzióba helyez minket átmenetileg. Sokan, akik visszatérünk ebből a másik dimenzióból, szinte más emberek leszünk, vagy sok mindent megváltoztatunk az életünkben. Megváltoznak fontossági sorrendek, kapcsolatok. Rövid idő alatt kiderül, hogy ki a barát, és ki volt érdekkapcsolat, még, ha az rokon is, a felszínről gyorsan lehullik a máz.
Én nem tudtam megadni magam a betegségnek. Talán azért, mert nagyon szeretek élni, vagy mert úgy éreztem nagyon nagy szüksége van még a családomnak rám, vagy mert még sok olyan van, amit meg kell tennem, vagy, mert a családomon kívül még imádom a természetet, a fákat, virágokat, cserjéket, bokrokat. Talán ők is várják, hogy még foglalkozzak velük, ápoljam őket, tudom nagyon hiányoznék nekik. Tudtam, hogy ezeket mind tennem kell, hisz ha nem, meghalok.
4 és fél éve műtöttek először részlegesen ugyan, de a tumor rossz indulatú volt, ráadásul nem épben történt a metszés, 16 nap múlva újra, majd 1 év múlva újra, és azután még kétszer, egyszóval összesen öt műtét következett a 4 és fél év alatt.
Most, amikor írok arról, ami velem történt, mindent átélek újra. Rettenetesen megrázó, szabályos sokk, sírnom kell.
Nem is baj, hogy zokognom kell, hisz annak idején tartanom kellett magamat, nem szontyolodhattam el, először is, azért, hogy a család ne lássa a könnyeimet, így talán könnyebben is fogták fel a dolgot. Úgy gondoltam, talán jobban viselik, és nem okozok nekik fájdalmat, és nekem is jót tesz, ha nem látok magam körül bús arcokat.
Most, hogy kisírtam magam, azt hiszem megkönnyebbülést érzek, mintha valami hatalmas súlytól könnyebbültem volna meg.
Hát ez a nap is el jött, Hála Istennek!
Talán valami hasonló terápiát alkalmaznak a pszichés rehabilitáció részeként, természetesen ott tudatosan, szakember segítségével.
A tudomány sokszor utólag támasztja alá bizonyítékokkal azt, amit sokan ösztönösen tudnak vagy éreznek.
Szerintem a fejben dől el minden! Az is, hogy hinni akarunk a gyógyulásban. Biztos, hogy a gyógyulásba vetett hit az alapja a gyógyulásnak, enélkül hiába az orvos, hiába a terápia, aki vagy ami segíteni tudna!
És kell egy jó hitvallás!
Legyünk önmagunk legjobb barátja! – hisz azt, hogy kinek mire van szüksége, mit őriz lelke mélyén, azt csak ő maga tudja. Az első lépés a befelé fordulás, saját magunk megismerése.
„Nagyon fontos, hogy nyerjük vissza vagy őrizzük meg humorérzékünket – nevessünk minél többet”, hogy tudjuk elfogadni, elviselni mindent, amin át kell menni.
Maradjunk aktívak, foglaljuk el magunkat. Ne engedjük át magunkat a depressziónak, a reménytelenség érzésének, ami lépten-nyomon kínoz. Mert, ha valaki folyton saját állapotával van elfoglalva, az lassan az apró kellemetlenségeket is óriásnak fogja érezni. Amint a közérzetünk megengedi, olyan elfoglaltságot kell találni, ami nem merít ki, és teret enged a kreativitásnak, örömünket tudjuk benne lelni, vagy amitől kellemesen elfáradunk.
Ezenkívül segítsünk nekik, hogy segíthessenek rajtunk! Fogadjuk el a családunktól, barátainktól az érdeklődést, a felajánlott segítséget, hogy Ők és Mi is jobban érezhessük magunkat, hogy megtapasztalhassuk kapcsolatainkat új oldalról, mert nem csak adni, hanem kapni is meg kell tanulni!
A legjobb megelőzés saját lelki egyensúlyunk megőrzése lenne, de csak rohanunk, panaszkodunk, nem vesszük észre a jót, elsiklunk felette. Nem kérdezzük meg egymástól, mi okozott örömöt vagy bosszúságot az nap, de ha megis kérdezzük, hosszan soroljuk a bosszúságot, a gondokat, a bajokat és a végén elintézzük egy mondattal, hogy mi is volt a jó.
Hogy mi hiányzik a betegek életéből? Mire lenne szükség?
Talán ne legyen futószalagrendszer az egészségügyben. Abban a néhány percben, ami egy betegre jut, figyeljenek csak rá! Egy kis kedvesség, emberség csodálatos gyógyító erő lenne, hisz a betegnek bíznia kell az orvosában, és a nővérben is! Persze vannak, akik ezt tudják és így is cselekednek, de jó lenne ez általánosan is, mert ez az emberen múlik.
Az fenti cikk egy rákos embertől származik. Nevet nem írok, de szerintem mindenki tudja, hogy nem is kell. Aki ilyen betegségben szeved azok mindanyian testvérei egymásnak. (a szerkesztő)